Térérzés

Megbocsátás folyamata

Áldozattá válás esetén elsődleges a krízishelyzet elhárítása, enyhítése, a gyászfolyamatok lecsengése, majd az önismeret és ezzel együtt talán a megbocsájtás is elérkezik. Ez utóbbi állomásig eljutni azonban akár hosszú évek érzelmi és kognitív munkájába is kerülhet.

Kiemelten fontos a megbocsájtás mellett az újbóli (másodlagos, harmadlagos) viktimalizálódás prevenciójában és az egészség fenntartásában vagy romlás esetén helyreállításában az áldozat viselkedésének módosítása és fejlesztése, melyre egyéni és csoportos folyamatban is van mód.

A megbocsátásra való képesség összefügg az életkorral: ahogy idősebbekké válunk, egyre motiváltabbak leszünk a megbocsátásra (Mullet és Girard 2000; Park és Enright 1997). Enright és mtsai (1994) szerint ennek hátterében a kognitív fejlődés áll, és ez a fejlődési folyamat párhuzamba állítható a moralitás Kohlberg (1976) által leírt szakaszaival.

Megbocsátásnak az áldozat elkövetőre irányuló gondolataiban, érzelmeiben és/vagy viselkedésében bekövetkező proszociális változást nevezzük (McCullough és Witvliet 2002). Bár számos megbocsátás-definíció létezik, ezek egy dologban megegyeznek: amikor az emberek megbocsátanak, (érzelmi és kognitív) válaszaik azok irányába, akik megsértették őket, egyre pozitívabbá vállnak (McCullough és mtsai 2000).

Az első fontos összetevő a megbocsátás definiálása, pontos megfogalmazása, ami többnyire úgy történik, hogy a résztvevők megosztják egymással a megbocsátás jelentésére és a megbocsátás következményeire vonatkozó gondolataikat a félreértés elkerülése végett, ami nemkívánatos hatásokhoz vezethet. Aki például nem különíti el a megbocsátást (a gondolatokban, érzelmekben és motivációban bekövetkező változást) és a kibékülést (a kapcsolat helyreállítását), az nehezen látja be, hogy lehetséges a megbocsájtás anélkül, hogy kibékülne és folytatná a kapcsolatot az elkövetővel. Miután elkülöníti a két fogalmat, képes lesz rá, hogy a megbocsátás tényétől függetlenül, racionális döntést hozzon a kapcsolat folytatásáról, sorsáról. Attól, hogy megtörténik a megbocsájtás, nem szükséges sem folytatni, sem újra felvenni a kapcsolatot a sérelmet okozóval, főleg azokban az esetekben, ahol az elkövető személye esetleg veszélyforrás is lehet.

Második lépésként a résztvevők újra felidézik az átélt sérelmet. A támogató légkörében arra bátorítjuk a résztvevőket, hogy minél részletesebben számoljanak be arról, hogy mi történt velük és ezt valódinak, igaznak tekintjük, nem kérdőjelezzük meg az igazságtartalmát és negatív érzelmeinek jogosságát. A sérelem felidézése hozzájárul a további lépések hatékonyságához, erősíti a bizalom érzését és a terápiás szövetséget. A negatív érzések felidézése önmagában is terápiás hatással bírhat (Pennebaker és Seagal 1999). Más esetekben viszont a sérelmek sorozatos felidézése önmagában nem jelent előrelépést a feldolgozási folyamatban, ezért attól, hogy minél többször elmeséli valakinek az Önnel történteket, a gyógyulás nem történik meg. Vannak olyan esetek, amikor mások történeteinek a meghallgatása súlyosbíthatja is az Ön állapotát, de az ellenkezője is megtörténhet. Az Ön döntése, hogy egyéni folyamatba viszi tovább traumáját egy pszichológushoz, vagy a csoportos megosztást választja. Amennyiben a csoport mellett dönt, választhat a szakember nélküli önsegítő csoport vagy a szakember (pszichológus) által vezetett közül. Az áldozatoknak nagy segítség, ha megoszthatja érzéseit és gondolatait másokkal és sokszor szükség van arra, hogy meglássa, nem ő az egyedüli, aki ilyen helyzetbe került, és vannak olyan emberek, akik pontosan tudják, hogy mit érez és mit él meg. Ennek egyik módja az önsegítő csoportokon való részvétel, ahol kölcsönös segítésre jönnek össze a sorstársak, azonos élethelyzetű emberek. Jóllehet ezek a csoportok sok áldozatnak nyújtanak támogatást, és megadják a sorsközösség érzését, de hiányzik belőlük a szakképzett terapeuta útmutatása, valamint a munka strukturált irányítása. A semminél jobb egy önsegítő csoport, de sokkal jobb olyan csoportban lenni, amelyet szakember vezet. A cél egy közös probléma vagy egészségkárosodás leküzdése, változás előidézése szemtől szembe interakciókkal a tagok személyes felelősségét hangsúlyozva és érzelmi támogatást nyújtva.

A harmadik közös elem az empátia kialakítása, vagyis a résztvevőket arra bátorítjuk, hogy vegyék fel az elkövető nézőpontját, és próbálják megérteni, hogy mi vezetett a tettéhez, mi lehet az oka a cselekvésének, elsősorban a sérelem elkövetése előtti és közbeni feltételezhető gondolataira és érzéseire koncentrálva. Abban az esetben, ha a sérelem, az elkövetett tett különösen kegyetlen és értelmetlennek tűnő, az elkövetővel való empatizálás igen nehéz feladat, sőt bizonyos kritikák szerint haszontalan mentális és érzelmi gimnasztika (Wade és Worthington 2005).

A következő lépésben a mások kárára elkövetett saját tettek elismerése a feladat, mikor arra bátorítjuk a résztvevőket, hogy idézzenek fel olyan eseteket, amikor ők okoztak sérelmet másoknak, megbocsátást kerestek és nyertek. Ez a lépés segít a megbocsátást gátló attribúciós torzítás: ha én követek el hibát, akkor csak a viselkedésemmel volt baj, ha te követsz el hibát, akkor veled, a személyiségeddel van a baj. Ez a feladat annak belátásában segít, hogy mi is esendőek vagyunk, és nem sokban különbözünk az elkövetőtől, valamint annak felidézésében, hogy milyen érzés megbocsátást várni és megkapni. Természetesen a súlyos sérelmek nem minden esetben vannak arányban azzal, amit esetlegesen Ön tett mások felé. Pl. egy rablást, nemierőszakot, egyéb súlyos bűncselekményeket nem hozunk egy lapra kisebb sérelmekkel.

Ezután a személy elkötelezi magát a megbocsátás mellett, amit Enright és munkacsoportja tudatos választásként konceptualizál, míg a Wortington-csoport az elköteleződés nyilvános jellegét emeli ki. Az elköteleződés előtt a résztvevők felvázolják a megbocsátás lehetséges előnyeit és hátrányait, majd arra bátorítjuk őket, hogy döntsenek a megbocsátás mellett, amit le is írhatnak.

Végül abban az estben, ha hiányzik a megbocsájtás, igyekszünk a hiányának leküzdésére. Elsősorban a düh, bosszúvágy és a rumináló tendenciák kezelése a cél a megbocsátás hiányából fakadó negatív következmények összegyűjtéséval a résztvevők által. Használható a kognitív átértelmezés technikája, vagyis arra kérjük a résztvevőket, hogy gondolják át, milyen előnyökhöz jutott a sérelemnek köszönhetően és segítségként példákat sorolunk fel.

A megbocsájtásig eljutni nem könnyű és nem kötelező teljesítmény feladat. Hagyjon időt önmagának, hogy az Önt ért sérelmek átdolgozása valódi, organikus és valóban feloldozó legyen! Dühösnek lenni, az elkövető irányába határokat szabni jogos és szükséges.

______________________________________________________________________________

Amennyiben veszélyben érzi magát, hívja a rendőrséget, ingyenes segélyvonalakat és keressen fel áldozatsegítő szervezetet vagy a lakóhelye szerinti családsegítőt!
http://bantalmazas.hu/
https://www.segelyszervezet.hu/

______________________________________________________________________________

Felhasznált irodalom:

McCullough, M. E., Pargament, K. I., Thoresen, C. T. (eds) (2000): Forgiveness: Theory, Research and Practice. Guilford, New York.

McCullough, M. E., Witvliet, C. V. O. (2002): The psychology of forgiveness. In Snyder, C. R., Lopez, S. J.: Handbook of Positive Psychology. Oxford University Press, New York, 446.457.

Pennebaker, J. W., Seagal, J. D. (1999): Forming a story: the health benefits of narrative. Journal of Clinical Psychology, 55: 1234.1254.

Wade, N. G., Worthington, E. L, Meyer, J. E. (2005): But do they work? A meta-analysis of group interventions to promote forgiveness. In Worthington, E. L. (ed.): Handbook of Forgiveness. Brunner.Routledge, New York, 423.439.